Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tibeti masztiff

2008.04.19

Tibeti masztiff

a Himalája fejedelme

 

Noha a tibeti masztiff egyike a legősibb kutyafajtáknak, még mindig előfordul, hogy rottweiler- vagy leonbergi-keveréknek nézik. Méltatlan sors ez egy olyan fajtának, melynek őseiről már a Krisztus előtti századokból is találtak feljegyzéseket.

 

Tibetről többnyire a selymes szőrű jakok, megnyugtatóan forgó imamalmok és a barátságos tibeti mentalitást világszerte képviselő, mosolygós Dalai láma jut az ember eszébe, mindezekkel azonban szöges ellentétben áll a tibeti masztiff idegenekkel szemben elutasító viselkedése és szilaj keménysége. Bár a fajta kialakulása tökéletesen nem tisztázott, az azonban nagyjából jól kivehető, hogy a tibeti masztiff ősei a Himalája felföldjén, Tibet, Buthan, Nepál térségében nagyjából hasonló megjelenési formában voltak fellelhetők. Egyes feltételezések szerint a tibeti masztiff számos nagytestű kutyafajta kialakításában is szerepet játszott, bár ezt inkább az elfogult fantázia, mintsem kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá. A masztiff elnevezés mindenesetre némileg félrevezető, hiszen a tibeti masztiffra, vagy ahogyan eredeti hazájában nevezik do-khyi-ra (do-ki) sokkal inkább illene a pásztorkutya megnevezés. Valójában sokoldalú hegyikutya, amelyet a jószág és vagyontárgyak őrzése mellett időnként málhacipelésre, vagy éppen vadjak-vadászatra is használtak.

A fajta hírét elsőként Marco Polo hozta Európába, de első példányai csak az 1900-as évek környékén bukkantak fel Angliában. Tenyésztésére 1898-ban volt egy hamvába hullt próbálkozás, ám az első alomból született kölykök sorsáról nincsenek további adatok. Sokáig csend honolt e téren, s majd csak 1979-ben született a következő alom Hollandiában. Érdekesség, hogy bár az ősi fajta eredete nyilvánvalóan Ázsiába nyúlik vissza, mégis Angliát jegyzik standardadó, fajtagazda országként.

 

A kutya, mely sosem alszik

Mint ahogyan látható, a tibeti masztiff sokféle feladatot betöltött az ember mellett, ám félelmetes hírnevét mégis kérlelhetetlen területvédő-ösztönének köszönhette. A legtöbb korabeli híradásban könyörtelenül gonosz, gyilkos bestiának festették le, amihez – valljuk meg – elrettentő külseje is szolgáltatott némi alapot. Tibetben leginkább a fekete-cser, azaz black and tan színű kutyákat kedvelték, melyekről a különféle hiedelmekkel átszőtt tibeti kultúra úgy tartotta, hogy még álmukban is éberen őrködnek. Ezt a csodálatos képességet a kutyák szeme feletti vörös foltoknak, az állandóan nyitva tartott „második szempárnak” tulajdonították. El lehet képzelni, milyen lélektani hatást váltott ki, ha hirtelen többedmagával előtűnt az éjszaka sötétjében…

A fajta egyébként őshazájában korántsem volt egységes. Ott a tenyésztést szinte kizárólag a funkciónak való tökéletes megfelelés irányította. A nyáj melletti munkához például kisebb, mozgékonyabb típust használtak, míg a kolostorok őrzését hatalmas testű, robusztus kutyák látták el. A méret növelése érdekében bevett szokás volt, hogy a kanokat ivarérés előtt kasztrálták: ezek az egyedek 10-15 centivel is túlnőtték társaikat. Ráadásul a pásztorok megfigyelései szerint az ilyen kutyák kevésbé voltak hajlamosak elkóborolni a nyájtól. Meglepően sokuk esett át ezen a „méretnövelő kurtításon”. Egy helyen megemlítik, hogy a 13 legszebb kanból 10(!) kasztrált volt. A szerencsés háromnak nyilván akadt dolga bőségesen…

A fentiek tükrében minden tájegységnek kialakult az arra a helyre jellemző fajtaváltozata. Egyvalami azonban közös volt bennük, mégpedig az, hogy mindannyiukat kérlelhetetlen őrkutyaként tartották számon. Sok utazó beszámolója megemlíti, hogy ezek az ebek potenciális életveszélyt jelentettek azok számára, akik óvatlanul az útjukba kerültek. Furcsa, de a békés tibetiek igen nagyra becsülték az agresszív kutyákat, melyek jószágaikat, ingóságaikat, otthonukat védték hatékonyan a portyázó ragadozók, illetve rablóbandák ellen. Az ország csekély népsűrűsége miatt amúgy is kevés lehetőség volt e szilaj kutyák szocializációjára, de azért gazdáik sem bíztak mindent a véletlenre. Kutyáikat nappal láncon tartották, és csak éjszaka engedték őket szabadon. Erre utal a do-khyi elnevezés is, mely „megkötve tartott ebet” jelent. Az így nevelt kutyák tökéletes és halálos védelmet biztosítottak bármilyen betolakodóval szemben. Szolgálataikat különösen akkor becsülték nagyra, mikor a férfiak távollétében elnéptelenedő falvakban csak nők és gyermekek maradtak. Nyilvánvaló hatékonyságukat gazdáik sokszor szerették némi „optikai tunninggal” tovább fokozni: vörösre festett jakszőr-gallért, ún. kekhort húztak az állat nyakára, így az még félelmetesebbnek hatott.

 

Rossz híre megelőzte

Az igazsághoz tartozik, hogy a rettegve tisztelt tibeti masztiffok szülőföldjén tapasztalt viselkedése leginkább a tudatos őrkutyává nevelésüknek volt köszönhető. A normálisan szocializált egyedek semmivel sem agresszívabbak vagy kezelhetetlenebbek, mint a hasonló feladatot ellátó más pásztorkutyák. A több ezer éves tenyésztés mélyen rögzítette bennük azt a védőképességet és küzdőszellemet, melyet őrző-védő kiképzéssel, netalántán „csibészeléssel” jobb nem bolygatni.

Egy eredendően önálló területvédelemre kialakított fajta – a többi nagytestű pásztorkutyával egyetemben – teljesen másfajta hozzáállást igényel, mint az őrző-védő munkakutyák. Idegenekkel szemben tanúsított eredendő bizalmatlansága, a rábízott terület védelme vérében van. Mindehhez hozzájárul, hogy munkája során mindig is önálló döntések meghozatalára kényszerült, tehát nem parancsra, hanem saját belátása szerint cselekedett. A hagyományos őrző-védő kiképzés már alapfelállásában sem igazán felel meg a fajta eredeti habitusának, hiszen ezek a kutyák egyedül vagy többedmagukkal, de önállóan látták el a házőrzés (területőrzés) feladatát, nem pedig gazdájuk személyes testőreként dolgoztak. Ráadásul született intelligenciájuknak köszönhetően hamar átlátják a helyzet „mesterséges” mivoltát is.

Ha azonban sikerül kizökkenteni őket nyugalmukból, és támadásra szánják magukat, akkor azt leginkább védőösztöneikre hallgatva teszik. Ez azt jelenti, hogy a tibeti masztiff – de más hasonló fajták is – nem „zsákmányszerző játéknak”, hanem komoly harcnak fogja fel az imitált küzdelmet. Sokszor megfigyelhető, hogy ilyen helyzetben szinte alig törődnek az orruk előtt lengetett csibészkarral, és az ember megfogására törekednek. Az sem ritka, hogy a kar megszerzése után azonnal eldobják azt, és rögtön a segéd után kapnak.

Mindezek tükrében könnyen felmérhető, hogy a tibeti masztiff őrző-védő képzése nem javasolt, mert olyan erőket szabadíthat fel, melyeknek pusztító következményei beláthatatlanok. Bízzunk a több mint 2000 ezer éves múltban: a hatékony házőrzést – ösztönös adottságainak köszönhetően – magától is képes megbízhatóan ellátni. Ennek ellenére igenis érdemes kutyaiskolába járni vele, és akár a kísérőkutya (BH) vizsga sem feltétlenül elérhetetlen álom. Megfigyelőképessége nagyon jó, új feladatokat gyorsan elsajátít, de hajlamos felülbírálni az utasításokat, és csak akkor engedelmeskedik, ha értelmét látja. Ez előrevetíti, hogy valószínűleg nem kap majd „Eminens tanuló emlékérmet”, de az is bőven elég, ha a kiképzés során megtanul idegen emberek, kutyák társaságában kulturáltan viselkedni, ami kezelhetővé teszi, ugyanakkor attól sem kell tartani, hogy ez később őrzőképességének rovására válik.

 

Nemes oroszlán

A hasonló kaliberű pásztorkutyákhoz hasonlatosan a tibeti masztiff mély, elkötelezett ragaszkodása nem diktatórikus alárendeltségen, hanem a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapszik. Elismerését ki kell érdemelni, és igazságtalan vagy durva hozzáállással meglehetősen könnyű elveszteni. Öntudatos jellem lévén, a behízelgő nyájaskodást ki nem állhatja, és szilárdan ellenáll az effajta közeledésnek. Az idegenekkel szemben elutasító, ebben nem köt kompromisszumot.

Büszke tartása mellett külleme is jelentősen hozzájárul fejedelmi megjelenéséhez. Hatalmas, vastag csontozatú testfelépítése, masszív feje és oroszlánszerű sörénye még inkább uralkodó jelleget kölcsönöz neki. Mérete ellenére mozgása macskásan ruganyos, harmonikus.

Saját falkájához szoros szálak fűzik. Családjában a do-khyi odaadó, szelíd óriásként éli mindennapjait, aki állandóan szerettein tartja őrködő tekintetét. Igen későn, 3-4 évesen érő fajta. Fizikailag hiába hatalmas „böszme” már egyévesen, lélekben ekkor még mindig kölyök. Felnevelése során, amihez nem kevés türelem szükséges, lehetőség szerint a szereteten és megbecsülésen alapuló bizalmi kapcsolat kialakítására kell törekedni. Mivel már fiatalon is öntudatos karakter, a kényszert nem viseli el, ezért lehetőséget kell biztosítani számára, hogy „legyen felhőtlen gyermekkora”, melynek során engedni kell kibontakozni, és csak akkor kell közbelépni, ha fiatalos hevében valóban valamilyen helytelen dolgot művel. Ahogyan korábban volt róla szó, a zsarnokoskodást, durva bánásmódot soha nem viseli el, de ha alapjaiban megfelelő kapcsolata gazdájával, azért némi határozottságtól nem fog végérvényesen megsértődni.

Érdekes, hogy egyes tibeti masztiffok szinte betegesen ragaszkodnak a fák rágcsálásához. Teljesen mindegy, hogy élő facsemete vagy antik ebédlőasztal, a tibeti rágni, aprítani, darálni akarja. Egy ilyen büszke, nemes kutyától igen meglepő, hogy még idős korában is néha rátör valamiféle „infantilis roham”, melynek során megint buci kölyökkutyának képzeli magát. Ebben a lelkiállapotában szinte mindennel megpróbál játszani, sőt az sem ritka, hogy meglett, felnőtt kanok fogócskáznak, bújócskáznak, birkóznak a velük együtt élő kölyökkutyákkal.

Mindez a kedvesség és közvetlenség azonban csak a falkához tartozó, valamint potenciális zsákmányt nem jelentő állatokra érvényes. Tibetben ugyanis a nomádok legfeljebb tejet és annak melléktermékeit adták kutyáiknak, nem etették őket hússal, azt maguknak kellett levadászniuk. Ennél fogva a do-khyi a mai napig igen fejlett vadászösztönnel rendelkezik, melyről az erdőben felugró vad után vágtató kutyák faképnél hagyott tulajdonosai hosszasan tudnának mesélni. Bár hallottam már a tengerimalacok tálkájából, velük teljes békességben majszoló tibetiről, legtöbbjük számára mégis a malackák jelentenék a főfogást egy ilyen vecsernyén.

A tibeti masztiff odavan a hosszú sétákért. Ilyenkor olyan távolságokra is elbóklászik gazdájától, ami más fajtánál már kimeríteni a szökés fogalmát, ám az ő felfogása szerint csak a gazda körüli terület feltérképezése. Egyébként rendszeresen azonos helyen sétáltatva megvédendő territóriumát kiterjeszti a sétaútvonalra is, ezért ott szabadon engedni csak igen körültekintően szabad. Tekintettel arra, hogy eredeti élőhelyükön ezek a kutyák olykor a hópárduccal is sikerrel vették fel a küzdelmet, azonos nemű, rivalizáló idegen kutyát a közelükbe engedni csak erős idegzetűeknek ajánlott…

 

Ősi erények testben és lélekben

Archaikus fajtaként a tibeti masztiff még mindig különlegesen ősi tulajdonságok birtokosa. Ezek közül az egyik legjellegzetesebb az évente egyszeri tüzelés, amely ősszel esedékes. Vastag tömött bundáját, melyből Tibetben vedlés után meleg ruhát készítettek, évente szintén csak egyszer – április és június között – váltja. Állítólag vizsgálatokkal azt is kimutatták, hogy szőrzete nem allergizál. A tibeti masztiffok egyébként legendásan jó anyák. Ha egy kölyök sokáig marad anyja mellett, akkor az még akár egyéves korában is tisztogatja utódját, és gondját viseli. Azt is megfigyelték, hogy némely egyed táplálékot öklendez fel kölykei számára, ahogyan a farkasanyák teszik.

A szigorú szelekció és a nehéz nomád életforma eredményeként a do-khyi nemcsak saját testméretéhez képest, hanem egyéb viszonylatban is meglepően kevés táplálékkal beéri. Más, azonos fizikai paraméterekkel rendelkező fajtákhoz hasonlóan fiatal és növendékkori takarmányozásánál elsődleges szempont a minőségi élelem biztosítása, megfelelő – az ízületek, csontozat fejlődését segítő – vitamin- és egyéb kiegészítésekkel. Ebben az időszakban mindenképpen visszafogottan kell takarmányozni, ha nem akarjuk, hogy ízületi bántalmaktól szenvedjen egész élete során. Felnőtt korában jó minőségű takarmányból körülbelül 400 grammot(!) eszik meg naponta. Az is előfordul, hogy nyári kánikulában akár egy hétig nem vesz magához élelmet, és mindeközben semmit nem veszít kondíciójából. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy gyomorcsavarodásra fokozottan hajlamos, ezért napi adagját mindenképpen két részletben kell számára biztosítani. Egyébiránt egészséges és kifejezetten hosszú életű (11-14 év) fajta.

Hegyi kutyaként a kánikulát nehezen viseli, és értelemszerűen lakásban való tartásra sem igazán alkalmas. A legideálisabb számára egy nagyméretű kert, ahol kedvére önállóan körbejárhatja az egész területet, s amelynek stratégiai pontjain békésen elszunyókálhat napközben. Éjszaka aztán minden megváltozik. A do-khyi az alkonyat beköszöntével aktivizálódik, és egész éjszaka éberen járőrözik a kertben, ahol semmi sem kerüli el figyelmét. Tartása elsősorban olyan határozott és következetes embereknek ajánlott, akik tisztelik ezt a nagyszerű, önálló szellemű, büszke kutyát, és nem várnak el tőle többet, mint amit magától adni akar.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.